November 6. (Kedd)

A reggelem a szokásos módon zajlott. Az első ébresztőm megszólalt, de hagytam, had menjen, közben magamban megjegyeztem, hogy muszáj lesz valami idegesítőbbre cserélni. A másodikra már felkeltem, nem akartam rögtön az első napomon elkésni (elég lesz majd a következő hónapokban). Lábaim a padlót érték miközben számat ásítás hagyta el. Lentről csörömpölés szűrődött fel, majd ajtócsapódást hallottam. Egyértelművé vált számomra, hogy gyalogolnom kell majd, így zuhanyzás után és miután magamra öltöttem aznapi ruháimat reggeli nélkül indultam meg az iskola felé, táskámat vállamra kapva. Volt még némi időm és szerettem volna kellőképpen felébredni, amiben a hűvös levegő segítségemre volt, így busz helyett a gyaloglást választottam. Az iskoláig vezető út rövidnek tűnt, túl rövidnek. Kedvetlenül vetettem bele magam az iskola bejáratán beözönlő tömegbe. Láttam pár érdekes embert, de a legtöbben egyszerűen csak ridegnek tűntek. Talán furcsának találtam volna, ha nem tükrözött volna az én arcom is pontosan olyan érzelmeket, mint az övék. Az épületen végighaladva a szememmel kerestem a kémia előadót, de nem jártam különösebb sikerrel. Ahogy telt az idő a folyosó is kezdett kiürülni és én is egyre inkább gondoltam úgy, hogy soha az életben nem fogom megtalálni a keresett termet. Befordultam egy másik folyosóra és számat elhagyta egy "Végre!". Az ajtó nyitva volt én pedig belendültem rajta, szememet végigjárattam a padsorokon. Furcsán nagy csönd volt, mire rájöttem miért a tanár már szúrós szemekkel meredt rám és lábával a padlón dobolt.
-Elkésett.- Húhaa. Rémálmaimban se jöjjön elő ez az arc. Nem láttam túl sok értelmét, hogy nekiálljak magyarázkodni, hogy új vagyok, és eltévedtem, valahogy sütött róla, hogy tisztában van vele és egy hangyányit sem izgatja a dolog.
-Elnézést.- mondtam, de sütött a hangomból, hogy semmi megbánást nem mutatok.
-Maga már elnézte, még nézzem el én is?- kérdezte gunyorosan, valószínűleg próbált humoros lenni, és el is érte a kellő hatást, az első padsorban felnevetett egy gesztenyebarna hajú lány, akinek sütött az arcáról a tanár iránt érzett áhítat. Cassy inkább azért nevette el magát halkan, mert elképesztően szánalmasnak találta a tanárnő próbálkozását, akinek egyébként férfias vonásokat vélt felfedezni az arcában, kezdve elképesztően busa szemöldökével.
-Esetleg, ha megtenné, hogy helyet foglal...-intett sürgetően a padok felé, ahol a diákok 2 személyes padokban foglaltak helyet. Volt még hely elől, a buzgó lány mellett, de Cassy biztos volt benne, hogy nem lenne képes mellé ülni anélkül, hogy ne bántaná meg a lányt csípős megjegyzéseivel. Helyette inkább hátrasétált, de egy pillanatra megtorpant és fontolóra vette, hogy talán mégis jobb lenne neki elől. A hátsó padban az a szőke srác terpeszkedett, aki tegnap az automatánál segített neki és nem leplezte, hogy semmi kedve megismerkedni a lánnyal. Szinte érezte a hátába fúródó pillantásokat és le merte volna fogadni, hogy a kuncogás az első padból érkezett, és a tanár arckifejezésének szólt. Végül mégiscsak megindult és leült a fiú mellé, akinek direkt nem nézett az arcára. Olyan messzire húzódott a padban terpeszkedő fiútól amennyire csak tudott, és élesen kifújta a tüdejében rekedt levegőt. A tanár végre belekezdett mondandójába, ő pedig a táskájában kezdett kotorászni egy toll és egy füzet után. Mikor az asztalra dobta őket és felegyenesedett akaratlanul is a fiú felé pillantott, aki éppen őt vizslatta mélykék szemeivel és összefonta karjait mellkasa előtt. Úgy tűnt mintha várna valamire, talán egy bemutatkozásra, de Cassy csak makacsul előre fordította a fejét, mintha hirtelen nagyon elkezdte volna érdekelni, hogyha elégetjük az xy anyagot akkor mi lesz a melléktermék. Kínainak hatott neki az egész, és tekintve, hogy semmi köze nem volt származásilag az ázsiaiakhoz egy kukkot sem értett belőle. Az óra mutatói elképesztően lassan vánszorogtak, és a lány magában elmondott egy halk "Hála az égnek!"-et amikor megszólalt a csengő éles, berregő hangja. A tanárnő, mintha maga is unta volna amit magyarázott fogta magát és egy viszlátot követően elhagyta a termet.
-John vagyok.- fordult oda hozzá hirtelen a szőke srác, mintha csak a csengőt várta volna, hogy ezt bejelentse.
-Mondanám, hogy nagyon örvendek, John, de...-Cassy azt akarta mondani, hogy ez nem igaz, de tekintettel volt arra, hogy valószínűleg egész évben mellette fog ülni kémián és nem kellene rögtön az első napon rossz viszonyt kialakítani az osztálytársaival inkább máshogy folytatta.-de mi már találkoztunk.
Összeráncolta a homlokát, látszott rajta, hogy nem emlékszik, mire a lány kisegítette.
-Tegnap, az automatánál.- John megrázta a fejét és összeszedte a holmijait.
-Nem emlékszem rád, biztos el voltam foglalva.- volt valami, amit a fiú nem mondott el, de főként azért, mert maga is lehetetlennek tartotta, ezért inkább témát váltott.-Mi a következő órád? Elkísérlek, nem lesz itt jó életed, ha rögtön az első nap mindenhonnan elkésel.- A lány csak bólintott.
-Történelmem lesz.- Együtt haladtak a terem felé és különböző iskolával kapcsolatos kérdésekre válaszolgattak egymásnak, így az is hamarosan kiderült, hogy John is csak szeptember közepén érkezett az iskolába , mert a szüleit váratlanul megbízták egy munkával a városban. Azt mondta nyomozók és nagyon titkos, pedig Cassy fantáziáját eléggé izgatta volna a dolog, de a fiú nem mondhatott többet, ő pedig elfogadta. Időközben megérkeztek a teremhez és mint kiderült mint a legtöbb, ez az órájuk is közös volt, és mint az előzőn, Johnnak itt sem volt padtársa az utolsó sorban.
-Tudod azon gondolkoztam, hogy a többiek nagyon félelmetesnek találhatnak téged.- osztotta meg gondolatát a fiúval miközben leültek és elővettek pár tollat, meg füzetet. John őszinte meglepődését látva folytatta.
-Minden teremben tiéd az utolsó pad és ráadásul osztoznod sem kellett rajta egészen idáig.-mosolyodott el a lány. John felnevetett, de nevetése keserű volt, amit szerencséjére a lány nem vett észre, hiszen még nem is ismerte.
Egy fekete hajú lány olyan arckifejezéssel állt meg előttük, hogy minden külső szemlélő azt hihette volna régi barátok, Cassy azonban nem tudta ki a lány, de sejtette, hogy hamarosan megtudja.
-Szia, Lena vagyok!- nem kerülte el a figyelmét, hogy kizárólag hozzá beszélt, Johnt mintha észre sem vette volna.
-Cassy.- mondta és visszamosolygott rá. Szeme sötétkék volt, olyan, amilyet előtte még nem látott.
-Hogy tetszik a suli?-kérdezte ugyanazzal a biztató mosollyal az arcán. Haja fényes volt és a háta közepét verdeste. Kicsit magasabb volt nála, de karcsú volt, és volt valami a mozgásában, amit Cassy megirigyelt.
-Egészen...-kereste a szavakat - kellemes itt. - pillantott végül Johnra, aki őt figyelte. Lena ekkor felpillantott a leginkább szőke hercegre emlékeztető fiúra.
-És a felhozatal sem rossz, nem?- ahogyan a Johnra nézett egyértelművé vált számára mire is gondolt. Cassy zavartan elnevette magát és a füle mögé tűrt egy apró, elszabadult hajtincset. Erőltetett köhögés ütötte meg a fülüket, ami egy középkorú, magas, férfitól származott. A kezében tartott felgöngyölt térképet felakasztotta és végignézett az osztályon, ezzel megszakítva a kínos pillanatot és a helyére kényszerítve Lenat.

November 5. (Hétfő)

Az első reggelem ezen a helyen nagyon átlagosan telt el. Anyu már 8-kor kopogtatott az ajtómon, gondolom azt hitte, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy ne aludjak vissza. Nagyon rosszul gondolta. Ilyenkor általában félóra múlva megjelenek és reggelit készítek magamnak, de ez most elmaradt, ugyanis még mindig békésen szunyókáltam az egyetlen helyen, ami nem volt annyira idegen, az ágyamban. Háromnegyed 9-kor jött újra. Kopogtatott, majd amikor nem kapott semmiféle választ benyitott és érkezett a fejmosás, mikor még fel sem ébredtem.
-El fogunk késni! Milyen fényt vet ez rád már az első napon?-igen, pont az ilyen mondatok hiányoztak most. Nem mondhattam, hogy hidegen hagy, mert akkor még idegesebb lett volna.
-10 perc és elkészülök!-mondtam annak érdekében, hogy leszálljon rólam. Sikeres volt a tervem, magamra hagyott, én pedig az előbbi hangoskodástól már kellően éberen tartottam a fürdőszoba felé. Még megengedtem magamnak egy percnyi bambulást a tükörbe nézve, aztán belevágtam a dolgok közepébe. Zuhanyzás, fogmosás, a frizurámmal pedig kezdeni kellett volna valamit, de inkább csak összefogtam lófarokba. Felkentem egy kis sminket, mint szempillaspirál, szemceruza és szájfény. Nyilván valami elegánsat kellett volna felvenni, de így sebtében, csak egy fekete farmert, egy laza blúzt és egy magassarkút tudtam magamra kapni. Szerencsére amivel tegnap jöttem táska illett a szetthez, úgyhogy nem volt más dolgom, rohantam le. Szinte  beestem a konyhába és anyura néztem, aki harci díszben itta meg kávéja utolsó kortyát. Biztos tudta mire gondolok, mert elmosolyodott.
-A későn kelőknek nem jár reggeli. Na induljunk, majd útközben szerzünk valamit.- nem viccelt. Bepattantunk a kocsiba és már úton is voltunk. Legnagyobb szerencsémre az iskola gyalog 15-20 perc, kocsival meg 3. Útközben ugyan nem vettünk semmi ehetőt, de anyu biztosított, hogy a suliban biztos lesz valami büfé. Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félelem, de a nagy részét másnapra tartogattam, amikor nem csak a tanárokkal és az igazgatóval kell majd ismerkednem, hanem válaszolgatnom kell majd a "Honnan jöttél?", a "Hova költöztetek?", a "Hány éves vagy?" és hasonló szörnyen untató kérdésekre. A sulinak külön parkolója van, ahol már nem sok hely akadt, így egy kicsit arrébb kellett megállnunk.Ügyesen tipegtem a magassarkúmban, néha elkapva anyu karját, hogy mentsem magam egy eséstől. Mondtam már, hogy vannak bajok az egyensúlyérzékemmel? Mindegy is... Az iskola méretét tekintve elég nagy. 4 tagozatból lehetett volna választani, most majd kiderül melyikre lesz még hely. Beléptünk a Hartford Public High School-ba, ami egyébként az épületen is fel volt tüntetve. Épp zajlottak az órák, szóval minden csendes volt. A portás meglátott minket, majd kedvesen megkérdezte miben segíthet és kérésünkre útba is igazított minket az igazgatói felé. Az ajtó ugyan nyitva volt, de mi jól nevelten bekopogtattunk. Az igazgató egy erőskezű (legalábbis annak tűnt) férfi volt. Behívott minket és hellyel kínált, majd időt nem is vesztegetve rákérdezett, hogy hogy tetszik az iskola.
-Még nem volt időm jobban körülnézni, de amit eddig láttam az igazán tetszik.- próbáltam magamra erőltetni valami mosoly félét.
-Ha nem bánják mondanék is róla pár szót. Létesítményünk 1638 óta működik igazán sikeresen. Az állam legnívósabb iskolája vagyunk. Diákjaink jeleskednek a sport, a színészet és egyéb más készség tárgyak terén is, csakúgy, mint a többi tantárgyban. Szakkörök sokaságát kínáljuk fel tanulóinknak és örömmel látjuk, hogy egyik sem marad érdeklődő nélkül. 4 tagozat közül választhatnak az ide jelentkezők. A természettudományi szakon a kémiára, fizikára és biológiára fektetnek különösebb hangsúlyt, míg a jogi-politikai szakon az irodalomra, társadalomismeretre és történelemre. A dráma tagozatosak irodalmat, rajzot, éneket és kultúrát, míg a sport tagozatosok a testnevelést tanulják emelt óraszámban. - Azt hittem sosem hagyja abba a beszédet. Érdekelt ugyan amit mond, de szerettem volna minél hamarabb végezni, úgy éreztem menten éhen halok, vagy ha nem is, akkor a hasam akkorát fog korogni, hogy belereng a föld is. Előző nap is csak reggeliztem, meg ebéd gyanánt befaltam egy müzliszeletet.
-Értem, és melyikre lenne még esélyem bekerülni?-tértem is rögtön a lényegre.
-Megnézem...-mondta és elővett egy köteg papírt, amiben keresgélni kezdett.-Meg is van. A sport tagozatunkon még van hely és a természet tudományin is.- Nem volt nehéz választás figyelembe véve, hogy sportolás közben ön-és közveszélyes vagyok, az pedig ezer százalék, hogy nem fogom magamat rászabadítani az iskolára heti tudomisén hány órában.
-A természettudományi érdekelne.-Vágtam rá gyorsan, nehogy kitalálja, hogy látja rajtam, hogy nekem a sportszak való. Egyáltalán nem lett volna hangulatom magyarázkodni.
-Ennek örülök, töltsd ki kérlek ezeket a lapokat az adataiddal.-átnyújtott 2 papírt és egy tollat én pedig rögtön neki is kezdtem. Hamar bejeztem, majd amikor átnyújtottam neki kaptam is helyette 10 másikat.- Tessék, az órarended, a tájékoztató a szakkörökről, a tankönyvekről és a tandíjról. Mindent megtalálsz benne, de ha neked, vagy a kedves szülőknek még kérdése akadna, akkor elérik a titkárnőmet a lap alján található telefonszámon. Holnap már kezdhetsz is.- Remek, szerencsére elég sietős volt neki és a szükségesnél nem fecsérelt ránk több időt. Kihagyta a honnan érkeztek, milyen okból, mi a kedvenc tantárgyam és az összes hasonló kérdést; megeshet persze, hogy ebben közrejátszott az, hogy anyu már előre intézkedett szokásához híven. Ezzel elköszönt, én pedig megeresztettem felé egy mosolyt amiben elég sok minden rejtőzött el. Például egy tudom, hogy csak az anyám jelenlétében vagy ilyen angyali, egy köszönöm, hogy ilyen rövidre fogta és egy remélem soha nem lesz dolgunk egymással is, majd gyorsan elhagytuk az irodát.
-Anyu keresek valami ehetőt, megvárnál?-nyomtam a kezébe a papírokat és már mentem is, mert megláttam a folyosó távolabbi részében egy automatát. Átfésültem a kínálatot, egy csokis croissant mozgatta meg leginkább a fantáziámat. Előkotortam táskámból a pénztárcámat és bedobáltam a pénzt. Megnyomtam a C3-at és vártam, hogy a gép kidobja, de várhattam, mert félúton beszorult, a pénztárcám kiesett a kezemből és a csengő is megszólalt. Lehajoltam és összeszedegettem a kártyáimat, meg ami még kiesett, majd felegyenesedtem, de szembe találtam magam egy fiúval.
-Sietnél egy kicsit?- kérdezte éles hangon én pedig már majdnem meglepődtem, hogy milyen bunkók az emberek, aztán eszembe jutott, hogy ezt már eddig is tudtam.
-Bocsi, de elromlott a gép.- mutattam beszorult reggelimre, mire a fiú öklével rávágott egy olyat az oldalára, hogy az egész gépezet belerázkódott, a croissantom pedig végre célba ért.
-Semmi baja.-mondta még és a kezembe nyomta. Majdhogynem félretolt és nem is foglalkozott velem tovább. Már most imádom ezt a helyet! Inkább szó nélkül hagytam az esetet és visszasietem anyuhoz, közben pedig már ki is bontottam zsákmányom.

-Mehetünk.- mondtam miközben beleharaptam. Azt a kb. 5 perces utat csöndben töltöttük el, fölöslegesnek láttam belevágni komolyabb témákba, arról pedig lehangolónak találtam volna beszélgetni, hogy milyen az idő. Ez arra engedne következtetni, hogy nincs más témánk, ami pedig egyenlőre még nem volt igaz. Nem vágytam túlzottan haza, mert tudtam mi vár rám. Újabb kicsomagolás és berendezkedés. Aztán pont amennyire nem vágytam rá olyan hamar végeztem is. Délután 4 óra volt, nekem pedig meg kellett volna vennem a könyveimet a délelőtt kapott könyvlista alapján, úgyhogy a magassarkút kényelmesebb cipőre cseréltem és a blúz helyére felkaptam egy pólót és egy bőrdzsekit, ami az időjárásnak még megfelelt és egy erős táska társaságában nekivágtam az útnak. Telefonom végig a kezemben volt, azon néztem az utat. Szerencsére nem laktunk olyan messze a belvárostól, de amúgy is találtam egy buszt aminek egy utcányira van a megállója és ami a könyvesbolthoz közel rak le. 2 perce sem álltam a megállóban, mikor jött a busz, remekül kiszámoltam. Azt is megnéztem, hogy hol kell leszállnom és út közben a sulimat is láttam, de még így is majdnem elfelejtettem leszállni. Végül azért sikeresen túléltem a megpróbáltatásokat és bejutottam a boltba, ahol az eladó hölgy igen segítőkész volt. Átvette a listát és amíg én nézelődtem összeszedte nekem mindet, kivéve a kémia tankönyvet és munkafüzetet abból a típusból nem tartottak sajnos. A sors fintora, amúgy is utálom a kémiát. Anyu ma még nem volt hajlandó főzni, a gyomrom pedig megint megkordult. Kifizettem a könyveket és táskámmal a vállamon kerestem valami gyorséttermet, ahol fellelhető némi ehető étel. Végül találtam egy kis kínai büfét, ahol árulták a kedvenceimet: kukoricás csirke rizstésztával és sült zöldségek.

 

Mindezt belerakták két dobozba én pedig leültem egy asztalhoz és falatozni kezdtem. Megint megpróbáltam pálcikával enni, de sajnos ennek a művészetét még nem sikerült elsajátítanom kellőképpen, úgyhogy rövid bénázás után kértem egy villát. Kiszúrtam ahogy egy barna hajú srác jóízűt nevet a bénázásomon, de nem volt lehetőségem kérdőre vonni, sem jobban megnézni magamnak, mert fél perccel utána elhagyta az éttermet. Ezután visszaültem és megnyugodtam, hogy már senki nem bámul, nyugodtan ehetek. Hamar befejeztem, farkas éhes voltam. Hazaérve elhelyeztem új könyveimet az asztalomon és előszedtem a füzeteimet is, amiket nem cserélek le csak azért mert írtam (többnyire inkább rajzoltam) mindbe 5 oldalt. Bepakoltam a következő napi cuccokat is, szerencsémre nem volt tesim. Szép bemutatkozás lett volna, azt meg kell hagyni... 7 órával riogatott az órarendem és azzal, hogy az első óra kémia lesz. Kegyetlenség a köbön, de nem?! Ezzel a mesés ténnyel a tudatomban hajtottam álomra fejemet és reméltem, hogy nem felejtettem el semmit, és hogy az automatás srácnál kevésbé segítőkész egyeddel nem fogok összeakadni a nap folyamán.

November 4. (Vasárnap)

Vasárnap 7:00 ez most valami szörnyű tréfa? Sajnos nem, az ébresztőórám kegyetlen hangon berregett a fülem mellett. Csukott szemmel próbáltam elcsitítani, de csak nem hagyta abba, helyette betársult a zaj mellé egy koppanás is és pár apróbb fémzörgés. Kíváncsiságom nyert, kinyitottam szememet és kerestem a zaj forrását. Megterhelő feladat volt, mert az ágy lábánál találtam rá darabokra hullt órámra. Most legalább csak levertem, megesett már, hogy egy gyengébb szerkezeten kitöltve haragom megöltem egyet. A nagy nézelődésbe és a meglepetésbe, hogy kinyílt az ajtóm és belépett rajta valaki (nem láttam az arcát, túlságosan is lefoglalt az, hogy megtartsam az egyensúlyom mielőtt...) egy elegáns mozdulattal fejjel előre lebukfenceztem az ágyamról.
-Basszus Cassy élsz még?!- egy meleg kéz érintette bőrömet, én pedig próbáltam magamat minél hamarabb összenyalábolni a földről. A kezek segítettek ebben és mikor felegyenesedtem szembe találtam magamat Philip szőke fürtjeivel és aggódó, de boldog tekintetével.
-Mit keresel itt?-tátottam el számat, amit szintén nagyon viccesnek talált. Az ágyam felé mutatott, amin egy tálcányi finomság hevert, a kedvenceim. Gofri, csokis keksz, croissant, gyümölcsök és az életet jelentő kávé.
-Gondoltam megéhezel a nagy izgalomban.-tette még hozzá, majd leült az ágyamra és látványosan végigmért.
-De mégis hogy jutottál be?- néztem rá teljesen értetlenül. Kezébe vett egy epret és kényelmesen megette, majd semmit sem sietve el válaszra méltatott.
-Az ajtón keresztül.-látta, hogy ezzel felidegesít, ami pedig (nyilván) nem állt szándékában, tehát még gyorsan hozzátette. - Az anyukád engedett be, kedves nő.-
-De mit keresel itt? Azt hittem tegnap elbúcsúztunk...-mondtam nyugodtabban és leültem mellé az ágyra.
-Nos mivel nem jöttél velem bulizni tegnap ezért ki kellett találnom magamnak valami programot, hogy ne unja...-
-És te azzal ütötted el az időt, hogy felkeltél hajnalban, beszereztél egy csomó finom kaját és mindezt idehoztad nekem?-vágtam szavába.
-Oké, jobban látod a lényeget, mint az elvárható lenne valakitől aki fejre esett alig egy perce.-nevette el magát. Így is megállta amikor látta az esetet, egészen nagy önuralomra vall, hogy nem röhögött ki azonnal, érthető, hogy most jönnek az utórengések.
-Muszáj emlegetned? Így is elég kínos.- a tükörbe egyébként bele sem mertem nézni.
-Ugyan már. De enned kellene, nincs sok időd. Én csak benéztem, mert volt egy olyan sejtésem, hogy ha elhagyod a várost amúgy sem látlak többet az ígérted ellenére sem, tehát miért ne élvezzem a társaságod az utolsó itt töltött órádban?- erre most mit mondjak? Megadtam magam, én is megkedveltem, ezt a szőke, mindig jókedvű fiút, aki valóban mindig a kedvemben járt. Felkaptam egy csokis kekszet és azt kezdtem rágcsálni, majd kortyoltam egy kicsit a kávéból is, hogy minél hamarabb kifejtse kellő hatását. Mikor rágószervem is felszabadult végre és nem fenyegetett minden mozdulatnál a keksztől való fulladás veszélye az ölébe ültem és erősen megöleltem. Nem tudtam szavakkal kifejezni mit érzek most. Valójában szerettem. Nem voltam belé szerelmes és nem akartam tőle semmit, de szerettem, mint barátot, és mindezt 4 hónap alatt sikerült elérnie nálam, ami nagy szó. Többnyire zárkózott vagyok, pont amiatt, mert nem töltök sok időt egy helyen, vagy csak felszínes barátságokat kötök. Most azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem az, és ha itt maradtunk volna valószínűleg ő lett volna a BFF-em, csak hogy valami nagyon sablonosat is mondjak.
-Muszáj mennem, neked meg készülni, de most valahogy úgy érzem, hogy mégis be fogod tartani az ígéreted.- megpuszilt, és nem láttam, de így is tudtam, hogy mosolyog.
-Ez most egy kicsit sértő volt, azt hitted, hogy nem fogom?- és milyen igaza is lett volna egészen 10 perccel ezelőttig.
-Ami azt illeti igen. Na gyerünk, keljünk fel.- felállított a saját lábamra, majd még egyszer megölelt.-Vigyázz magadra és ne felejtkezz el rólam!-
-Nem fogok, szia!-integettem utána, majd bevetettem magamat a fürdőbe. Egy gyors zuhanyzás és fogmosás után besöpörtem minden felesleges dolgot a neszesszerembe  és felöltöztem. A reggelimből még eszegettem, majd befejeztem a pakolást is és lebattyogtam a földszintre szólni, hogy elkészültem. Pont időben, a költöztetők 10 perce érkeztek és akkor kezdték a bepakolást. Nem telt nekik sok időbe az egész procedúra, aminek különösen örültem, mert fájt minden perc, amit ebben a környezetben töltöttem. Szörnyű volt látni megint a dolgokat, amikhez annyi emlék kötött becsomagolva. Egy óra múlva már a kocsiban ültünk és nekivágtunk hosszú utunknak.
-Most már hajlandóak vagytok elárulni hová is tartunk valójában? Ez egyáltalán nem jó meglepetés.-ostromoltam őket a válaszért. 
-Jól van, legyen! - adta végül be a derekát anyu.- A hely neve, amit egyébként legnagyobb meggyőződésem szerint imádni fogsz Hartford.-
-A Connecticut megyei Hartford?-kérdeztem vissza. Egyszer már jártam ott. Egész szép város és nem is olyan messze a központtól gyönyörű helyek vannak. Ettől még nem gondoltam úgy, hogy nem lesz rémes ez az egész, de legalább nem egy Anchorage (Alaszka)  nevű istenháta mögötti városba költözünk. Anyu csak bólintott, én pedig nem kérdeztem többet, feltettem fejhallgatómat és felcsavarva a hangerőt lassan álomba merültem.
Nem tudom mennyi ideje jöhettünk, de egy óriási dörgésre ébredtem. Vihar ilyenkor? Kinyitottam a szememet, kint már sötét volt, de viharnak semmi jele. Az autó állt, méghozzá egy kedves családi ház előtt.
-Megjöttünk?-kérdeztem rá és a választ meg sem várva szálltam ki körbenézni, de még hallottam anyu igenét. A "dörgés"-t mint kiderült a kuka adta ki, amit apu sikeresen feldöntött a kocsi elejével. Vállamon táskával megindultam a bejárat felé. Igazából semmi extra nem volt, de megnyerte a tetszésemet. Benyitottam és felkapcsoltam a lámpákat. A költöztetők ismét jó munkát végeztek, a legtöbb dolog már a helyén volt, a dobozok pedig a szobákban, amibe szintén nem volt választásom, hogy melyiket kérem, anyu előre elrendezte és oda vitette a cuccaimat. Természetesen körbenéztem az egész házban, szörnyen idegen volt. Itt is van saját fürdőm és a szobám ablakának párkányán pont elférne egy kis ülőrész, amit valószínűleg meg is fogok csinálni. Az ágyam már ott volt és hívogatott. Az órámra pillantva rájöttem, hogy ez nem is csoda, már bőven az éjszakában jártunk. Anyu bejött a szobámba és megkért, hogy feküdjek le, holnap hosszú napunk lesz, ki kell pakolni és be kell iratkozni a helyi iskolába. Remek. Zuhanyzás és minden egyéb nélkül dőltem be az ágyba amint anyu becsukta maga mögött az ajtót. Megszoktam, hogy új helyen kell aludnom, így nem telt sok időbe míg álomba merültem.

(2012) November 3. (Szombat)

Üdvözlet idetévedő idegen!
Valójában a saját szórakoztatásomra kezdtem el írni ezt a történetet, de ha idetévedtél és te is örömödet leled az olvasásban annak csak örülök :)

Hazudnék, ha azt mondám, hogy egy cseppnyit sem ellenkeztem mikor édesanyám hozzám vágta a már oly rég nem hallott szót: költözünk. Régebben bevallom izgalmasnak is találtam, új szomszédok, osztálytársak, barátszerűségek, új ház és a költözéssel járó izgalom. Igen, valóban jól hangzik, ha mindezt nem 3 havonta kapja meg az ember 6 éven át. 10 lehettem amikor apu megkapta a világ legjobb állását. Aha nem. Mindenkiben felmerülhet a kérdés mi lehet annyira jó, hogy érdemes legyen érte ilyen sűrűn költözködni. Nos apu személyi testőr, méghozzá nagyon jó. Többnyire pár hetes munkákat szokott kapni, de pont azért mert jól végzi a munkáját sokan megkeresték már állásajánlatokkal, amik hosszabb időt ölelnének fel. Sosem fogadta el egyiket sem, mert nem szereti, ha sok időt kell egy helyen töltenie, vagy ha monoton munkát kell végeznie. Anyu ott érezte jól magát, ahol apu volt, Én meg... Nos én megtanultam alkalmazkodni, tehetnék mást? Ebből éltünk, szóval nem.
-Nem megyek sehova.- ráztam meg fejemet és merőn néztem fel édesanyám arcába. 4 és fél hónapot töltöttünk el Miamiban, most mondjam, hogy nem élveztem? Kezdtem azt hinni, hogy apu végre valami hosszabb lélegzetű dologra adta a fejét (nem sűrűn avatnak be a munkával kapcsolatos ügyeikbe) és itt maradunk. Rosszul hittem, mert ugyan ellenkeztem, de nagyon jól tudtam, hogy úgy sincs választásom. Anyu sóhajtott egyet és leült mellém az ágyra.
-Kicsim, apád kihagyhatatlan ajánlatot kapott.- mikor látta arcomon, hogy egyáltalán nem hiszek neki még hozzátette.-De tényleg!
-Akkor sem akarok elmenni! Végre találtam egy helyet ahol jól érzem magam - viszonylag. Nem hazudtam, valamivel tényleg jobb volt, mint a többi hely, ha nem is sokkal, de jobb.
-Erről most tényleg nem szeretnék vitát nyitni...-felállt az ágyamról és elindult kifelé, de az ajtóban még megállt és hátraszólt.-Pakolj össze, reggel indulunk! Tetszeni fog, majd meglátod.- ezzel becsukta maga után az ajtót és otthagyott a dobozokkal, amiket eddig észre sem vettem, ugyanis belépte előtt ébredtem pár perccel és még megengedtem magamnak némi lustulást. Hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam. Gondolatban átkoztam ezt a napot, mint minden más alkalommal, de gyakorlottságom miatt az agyam szabad felével elkezdtem összeszedni, hogy mit és hova kell pakolnom. Nem telt bele 10 percbe sem, megfogtam telefonomat és maxra állítottam a hangerőt. Elindítottam a tracklistemet és ledobtam az ágyra, hogy ne a síri csöndben pakolásszak. Elhúztam a sötétítőfüggönyöket és kinyitottam a szekrényemet. Végigfutott az agyamon, hogy az vajon segítene-e a felgyülemlett rossz érzéseken, ha kitárnám az ablakot és üvölteni kezdenék, de valószínűnek láttam, hogy csak a szomszédos házsártos öregasszony figyelmét kelteném fel. Az egyes és a kettes számú dobozokba belerakosgattam a könyveimet, volt belőlük pár, ugyanis imádok olvasni. Nagyjából bele is fért, talán 1-2 darab nem, amit még az íróasztalom fiókjában sejtettem. Sóhajtottam egy nagyot és nekiestem a szekrényemnek. 1 vagy 2 óra telhetett el mire végeztem a polcokkal, a szekrényekkel és a cipőimmel. Ekkor vettem észre, hogy valószínűleg több cuccom van, mint 4 hónappal ezelőtt, ugyanis elfogytak a dobozok és még volt mit elpakolnom bőven. Telefonom társaságában indultam anyu keresésére, hogy szerezzek még párat. Közben bepötyögtem egy búcsúüzenet féleséget. "Költözünk. Holnap már indulunk is , sajnálom, de nincs időm búcsúzkodni. Azért jó volt ez a pár hónap." -ezt elküldtem két embernek, akikkel úgy-ahogy összerázódtunk ez idő alatt és akikről úgy gondoltam megérdemelnek annyit, hogy ne a suliban kelljen rájönniük a dologra, hogy leléptem ráadásul búcsú nélkül. Közben megszereztem a dobozokat is és visszaérve a szobámba viszonylag hamar befejeztem a pakolászást. Ledobtam ruháimat és beléptem a zuhany alá, hogy lemossam a nap fáradalmait, gondolom ezért nem hallottam meg, hogy csörög a telefonom. Húsz perccel később amikor már a hajamat törölgettem akkor láttam meg, hogy Philip hívott. Egyike volt azoknak, akiknek üzenetet küldtem, így arcomon is látszódhatott, hogy testem-lelkem nem kívánja ezt a beszélgetést. Három csörgés után már fel is vette és kétségbeesetten kérdezett rá, hogy igaz-e a hír. Igennel válaszoltam, mire szitkozódva mondta, hogy hiányozni fogok és szeretne még egyszer látni. Megbeszéltük, hogy találkozunk a közeli kávézóban egy óra múlva, úgyhogy el is kezdtem készülődni. Szerencsére volt annyi eszem, hogy elől hagytam két váltás ruhát, tehát nem kellett a dobozokban kotorászni. Beparfümöztem magam, majd táskámba raktam a telefonomat, pénztárcámat és a kulcsomat és máris elindultam. Egy szó nélkül hagytam el a házat, ha már mással nem tudok, vagy nincs elég merszem lázadni. Jó idő volt, úgyhogy sétáltam, de még így is hamarabb értem oda. A kávézó eléggé eldugott helyen volt, de Philippel már megfordultunk itt jó-párszor. Egyáltalán nem volt rossz, sőt, csodálom is, hogy ilyen kicsi a forgalma, főleg, hogy az epres turmixuk verhetetlen. Most is azt kértem és elfoglaltam egy félreesőbb asztalt. A turmixom és Philip egy időben érkeztek egy bocsánatkéréssel együtt, mert azt hitte elkésett. Biztosítottam, hogy szó sincs róla, én érkeztem korábban. Megölelt és ő is rendelt. Mindent tudni akart, hogy miért és hova megyünk.
-Őszintén mondom, nem tudom.- mondtam sokadszorra, annak ellenére, hogy én is éreztem ez mennyire képtelenül hangzik.- Azt is ma tudtam meg, hogy elköltözünk, tényleg sajnálom.- Látta az arcomon, hogy mennyire érzékenyen érint a téma, úgyhogy inkább annyiban hagyta. Na igen, ha már itt tartunk, első számú rossz tulajdonságom, hogy mindent le lehet olvasni az arcomról. Sokáig próbáltam dolgozni rajta, még ezzel foglalkozó könyvet is kiolvastam, majd feladtam, rájöttem, hogy én ilyen vagyok és nem is akarok más lenni.
-Én is sajnálom, tudod, hogy nagyon kedvellek. Írj, ha már tudod hova mentek éés. Nem lenne kedved ma este még egy bulihoz?-gondolom azt hitte ezzel majd sikerül felvidítania. Nem jött össze.
-Nagyon elfáradtam a pakolásba és holnap korán indulunk, hosszú napom lesz. Ne haragudj, de lefogadom, hogy lesz még lehetőségünk rá. Mindenképp meglátogatlak majd.- az egyetlen hazugság, amit életemben muszáj többször is elmondanom, hogy jól érezzem magam és azok is, akiket ott kell hagynom. Aki nem éli ezt át személyesen az nem tudja milyen érzés folyton -folyvást búcsúzkodni és fájdalmat okozni azoknak akik esetleg megszerettek.
-Megértem, pihend ki magad, és ajánlom, hogy ez igaz legyen, be fogom rajtad hajtani!- rám vigyorgott és egy ideig még beszélgettünk, majd elköszöntünk, én pedig hazatértem a zugomba, amit hamarosan el kell hagynom. Hazaérve kaptam még egy kis fejmosást, hogy hogyan is gondoltam azt, hogy szó nélkül elmentem és olyasmikkel próbálkoztak, hogy mindenhol kerestek (a telefonomon pont nem) és hogy nem szórakoznom kellene ahelyett, hogy pakolnék. Mikor közöltem velük, hogy már becsomagoltam elengedtek egy homlokráncolással és megkértek, hogy ne maradjak fent sokáig. Mintha ezt mondani kellene, teljesen kimerített a mai nap, erőm sem lenne tovább nyitva tartani a szemeimet. Legalábbis így gondoltam, viszont amikor befeküdtem az ágyba teljesen megváltozott a véleményem. A sötétségbe bambulva rájöttem, hogy a sokadik alkalom ellenére megint félek és izgatott vagyok, hogy hova költözünk, milyen sulik vannak ott és milyen emberek. Nem tudom mikor aludhattam el, de az biztos, hogy már túl voltam a kedvenc verseim fejben való elszavalásán és a legcikisebb történeteimen is.